Sorozatban közöljük azt a svájcból kapott kitűnő anyagot, amely elsősorban a Spartacushoz kötődő történeteket mesél el; de sokat elárul az 1950-es évek magyar történelméről és társadalmi viszonyairól is. A szöveget változtatás nélkül közöljük. A szerző Besse Lajos (Lulu), aki több egykori vitorlázótárásának visszaemlékezéseit is közli. A történetekben jónéhány (egykori) vitorlázó neve is előkerül. Köszönet a szerzőnek, és azoknak, akik az anyag közlését lehetővé tették.
Hihetetlen történetek - Epizódok a balatoni vitorlás életből -1950-1956 (V. rész)
(az első rész itt!, a második rész itt!, a harmadik rész itt!, a negyedik rész ITT!)
Balaton vize és a földvári sportélet
Honvéd-üdülő, sátortábor, reggeli torna, tánc, kocsma, mozi és egyéb illetlenkedések. Az előre haladt technika vívmányai: Vászonszabás, vászonanyag, papír vitorla, a hajóm feneke (grafit, padló-viasz, stb.), vihar ruha, kapok, mint life jacket. Star-(1950-56), a technika csodája (reffelés, stb.).
Tökfőzelék és az egészség
Ha jól emlékszem, egy vasárnap volt a honvédüdülőben, mikor a fő étel tökfőzelék volt, s Ottó kérdezte a kiszolgálónőt, hogy lehet-e még egy kicsit kapni a belőle. Hosszú várakozás után végre megérkezett egy nagy tál főzelék. Mivel mi már jól lakottak voltunk, Bókay Andi azt mondta Ottónak, hogy fogad vele: nem tudja megenni az egész tálat. Ottó: „mennyiben fogadsz?” – nem emlékszem mennyiben fogadtak, de tanúk előtt megtörtént a fogadás.Ottó elkezdett enni, egyik tányért a másik után. És csak evett és evett és evett. A tál félig volt tele, s Ottó kezdett kicsit lelassulni. Bea ott ült mellette, s kezdett kicsit aggódni. „Ottókám, ne edd meg, mert beteg leszel”. Az Ottó csak evett és evett. Már mi is kezdtünk aggódni, mert Ottó már kezdett nagyon rosszul kinézni. De Ottó csak evett, s vége felé kisebb kanalanként tömte magába a főzeléket, lehetett látni, hogy minden kanál már fantasztikus erőfeszítésébe kerül. De Ottó csak tömte magába a főzeléket. Végül is kifogyott a tál, s Ottó megnyerte a fogadást! A baj csak az volt hogy ebéd után vissza kellett gyalogolni a telepre.
Felváltva támogattuk Ottót a nagyon hosszúnak tűnő séta alatt. Közben hányni is akart, de nem sikerült. Bea majdnem sírt: „Ottókám, nem akarsz leülni, pihenni?’’ Hosszú idő után végre vissza értünk a telepre. Hogy utána mi tőrtént, azon csak spekulálni tudok, s a részleteket mindenki fantáziájára bízom. Hál Istennek, tudtommal Ottó a mai napig is egészséges, s csak a Jó Isten tudja hogy ebben a tökfőzeléknek mi volt a szerepe. Hogy eszik-e még tökfőzeléket, azt nem tudom.
Viharruha színe feltűnően zöld 
Vitorlavászon, Tengerész trikó, Viharruha, Spéci vászon, Jakumó trikó, Spéci döhercucc, Schmalz Jóska meg én. „Tarhából fakad a jólét” szólt a balatoni bölcseség az ötvenes „rázós” években, és mindenki előtt nyilvánvaló volt az egyenruhába bújtatottak mindennapi mondása is:„A kiskatona nem lop, hanem szerez”. Ez számunkra lefordítva így szólt „A vitorlás sportoló - organizál”
Azon évek elsőszámú problémája a jó, „spéci” vitorlavászon volt. Mivel textil technikát tanultam, („fiam vagy mérnök leszel vagy orvos és szó se legyen filmről, színházról” szögezte le apám) összeköttetésbe kerültem Schmalz Józseffel, aki, mint kitűnő szakember, a Könnyűipari Minisztériumban volt főmérnök.
Ez volt az a Schmalz József, akinek családi villáját Aligán nemcsak kisajátították, de lebulldózerezték, mert kellet a hely. És ez volt az a csaknem kétméteres Schmalz Jóska, akinek volt egy kocsija is, egy működő Fiat Topolinó. A kocsi ajtaja madzaggal volt behúzva és az akkumulátor elöl, az utas ülés előtt, a gumiszőnyegen ült. De ment.
Ez a „remek” Topolinó balatoni szemszögből nagy szerepet töltött be. Ezen szállítottuk a becses egyiptomi fonalból szőtt és nagy körültekintéssel (leszállított áron) szerzett vásznakat és ezen vittük a kikészítő üzemekbe mercerizálni. Ezeket varrta aztán Csillag Gizi éjjel és nappal. Csak akkor pihent, amikor egy lakáscsere reménye jött a képbe. Ezek a vásznak lettek az évi versenyek és bajnokságok csillogó „lepedői”
Mindez a tündöklés csak akkor csökkent, amikor Lenkey Maryll egy csodás Rayon vitorlával tűnt fel, amit egy külföldi rokonától kapott. Mindnyájan irigyeltük. Igen ám, de jött a végzet és ez kikáderezés címen futott.
Mikor már semmi magasabb szinten nem tanulhattam, azonnal behívtak katonának. Óbudára a Laktanya utcába, a Folyamőrséghez. Így lettem ”jakumó”. Nem sokkal az újonckiképzés után új egyenruhákat kaptunk, és boldogan hámoztuk le a szörnyű, öreg, zsíros, keki színű utászzubbonyokat.
Az új egyenruha kék volt, igazi tengerészkék és keki ingek helyett kék-fehér csíkos trikókat is szolgáltattak. Itt jött be a lehetőség... Sikerült egy szállítmány „leértékelt” trikót megvásárolni, és a telepre vitetni. Azon a nyáron a HSE vitorlázói „jakumó” trikókban tündököltek.
Leszerelés után egy központi textil laborban dolgoztam, ahol az anyagok kimintázása és gyári ellenőrzése ment. Több alkalommal a nagytétényi gumigyárba kellett kiszállnom, ahol, többek között, gázvédő ruhák céljára készített halványzöld, finom pamut alapanyagra kent, végeket kellett centiről centire kivizsgálni. Az anyag felületén semmi hiba, ami esetleges gázt átengedett volna, nem lehetett. Mivel gázveszélytől nem nagyon kellett tartani és az anyagban sok hiba volt, felmerült a kérdés, hogyan lehetne átmenteni a „kiselejtezett” végeket.
Viharruha a Balatonra! Spéci viharcucc! Így történt, hogy minden döher alatt a Földváriak halványzöld viharruhában küzdöttek. És ezeket a viharruhákat is Csillag Gizi varrta (még lakáscsere előtt).
Iván és a jó ötletek
Iván, mint fékezhetetlen ötletgyár az egyik napról a másikra sugározta ki az ötleteit. Meg kell hagyni, az ötletek mögött mindig volt valami praktikus indító ók eldugva. Az egyik ilyen gondolata volt mikor látta, hogy különböző, főként fiatalabb nő nemű személyek velünk szívesen vitorláztak egy kört, a gyors bevezetése a bérvitorlázásnak (rent-a-sailor and boat). Sajnos az üzlet anyagilag nem volt nagyon sikeres. A fiatalabb leányoknak nem volt pénzük, az öregebb korosztály nem fizetett eleget, hogy érdemes lett volna emiatt felhúzni a vásznakat.
Egy másik ötlete legalább részben eredményt hozott. Egy ilyen budapesti agyalásból Földvárra visszatérve elmondta, hogy a vitorlázás, összehasonlítva a többi HSE szakosztállyal, túl drága és fontos, hogy mi a saját földvàri lehetőségeinket kihasználva, (lakó sátor, napsütés, vitorlás hajók és a Balaton vize) a többi honvédsportolóknak, a verseny előkészítésükben segítő támogatást (nyaralást) biztosítsunk. Ö azonnal meghívta az ismert sportolóink közül egy pár nagynevű versenyzőt.
Például egy ejtőernyős bajnokot fa-lábbal, (vezetett az alacsony nyitásban, akkori rekord 150 méternél). Az egyik ugrása után ugyan belefúrt az iszapba de mi kihúztuk mielőtt belefulladt volna. A legkevesebb munka a hosszú távú (5 km és a felett) úszókkal volt. Reggel elhúzták a csíkot és csak az esti kajára jöttek vissza. Megérkeztek a súlyemelők is egyszer hét közben, de nekik nem tetszett a mi életrendszerünk. Túl meleg volt, az edzési lehetőségek nulla és hajóba beleülni se lehetet volna, mert biztosan kiesett volna a hajók palánkja. Ezt a segédkező munkát a fiatalabb keret végezte, Ezalatt, Iván rázta a sportolok kezét és mesélte a vad vitorlás (public relation) történeteket, mi pedig segédkeztünk, ahol kellet. Az öregebb (állítólag dolgozó, vagy hazánkat védő) korosztály rendszeresen csak a hétvégén, röviddel a versenyek előtt jelent meg.
Egy kissé megváltozott a helyzet mikor a női tornász osztály jelent meg Földváron. Elsősorban a leányok szerettek vitorlásba ülni és kint az aszódi nádasnál fürdőcskézni, másodsorban az öreg (vitorlás) dolgozók közül is egypáran feláldozva szabadidejüket megérkeztek nekünk (?) segíteni. Szegény Iván, a rajta nyugvó nagy felelősség tudatában ezért egésznap a móló és a telep között rohangált, felszerelve a nagy tengeri távcsövével és az edzői sípjával. Csapat egyik jó növésű, szőkécske, tagja különösen kedvelte velem a közös délutáni aszódi fürdő kirándulásokat, hosszasabban horgonyon állva.
Miután Iván elmesélte, hogy milyen veszélyes a naplemente után való haza térés (mert sötétben az ő távcsöve sem működött màr), mi állandóan az utolsó napsugárral együtt tértünk vissza a kikötőbe. Evvel szemben az egyik kedves vitorlás barátom naponta rendszeresen (nem hallgatott persze az Ivánra!) még a sötétben is, a kikötő előtt, le-fel kreucolt az egyik élversenyző és olimpia válogatott keret női tagjával. Ivánnak itt is igaza volt, ami a veszélyt illeti. (Ebből a vitorlázgatásból levezetve a fiúnak két édes unokaleánya lakik most a közelében, Kaliforniában).
Ifjúsági vitorlázok kiképzése 
A fiatalság vitorlás kiképzésére aránylag nagy súlyt fektettünk. Egy pár alapigazság lassan minden "ifibe" beleverődött. Így például:
- a horgonyt kidobni azért kell, hogy megálljon a hajó a vízen, méghozzá széllel szemben. Azért praktikusabb, ha először megnézed, hogy a horgonykötél másik vége tényleg oda van kötve az árboc lábához.
- Tényleg? Ki tud esni a hajóból a svert? Igen, ha fejre álltál a hajóval és ügyetlenkedsz, akkor felül bizony csak kicsúszik. Ha egyszer kicsúszott, akkor nincs mire ráállni és felállítani a hajót. És akkor várhatsz a Hubára (esetleg napokig).
Ezer további jó tanács után lassan kinevelődött egy vitorlás ifjúság a Honvédben, akiket el lehetett engedni egy vitorlással, anélkül, hogy úszva jöttek volna vissza.
Az egészséges étkezés, vagy egyáltalában az ennivaló beszerzése az ösztöndíjas egyetemi diákok részére egy (anyagilag) mindennapos probléma volt. Edzőtáborban, nagyobb versenyek (bajnokság, stb.) alkalmából legtöbbször a Honvédségi Üdülök finom kajáját tömtük magunkba. Amúgy pedig ettük, amit kaptunk, találtunk, vagy másképpen (nyert fogadás, stb.) kerestünk.
A kaja úgy látszik jó volt, mert ebből a három résztvevőből kettő még ma is életben van.
A Füredi versenyekre, néha a vonta megérkezésével, valahonnan, kávé is került a terített asztalra. Egy ilyen közös vakaródzás, reggeli jelenet, és a jó lelkű segítség a mólon.
Kéményseprők hogy hasijják
Ez a balhé az ötvenes évek közepén történt. Öcsémmel, Telegdy Miklóssal, Törpikével versenyeztem Starban. Pénteken délután érkeztünk a Telepre. D. Iván jelentkezésünkkor mindjárt mondta: “Induljatok mielőbb el Füredre, a kétnapos versenyre, mert bizonytalan, hogy kész lesz-e a Huba Motoros. Kefééknél az Előrében lesz szállásotok. Telefonáljatok, amikor megérkeztek.”
Hajónk vízen volt, kétnapi személyes holminkat a kosárban vittünk. Jól fütyült az északi, ezért hármat reffeltünk majd elindultunk a Cső felé. Közben az eső is eleredt. Rév után voltunk és kerülgettük a piros bójákat. A Pislogó előttit kihagytuk és a part felé húztunk, a nádnál megfordultunk, megállt a Star, felült a hajó a puha fövenyen. Mindketten egyszerre ugrottunk ruhástul a vízbe. A fokksott és a grószsott a kezünkbe, a fenék alá bújva emeltük le a hajót a puha homokpadról.
“Úszunk,” kiáltottam.
Felkapaszkodtunk a hajó oldalára, behúztuk a vitorlákat és fejünkbe húzott kapucnival tovább vitorláztunk Füred felé. A szél egyre erősödött, olyan Bft-6-os lehetett. Rettenetesen fáztunk. Számtalan forduló után kötöttünk ki a füredi móló ÉNy-i oldalán. Már szürkült. Vitorlák lekötve, indulunk a mólóbárba, a kocsmába egymás után. A zöld “csatornás” viharruhákból csöpögött a víz, a tornacipőnk cuppogott, reszkettünk, a fogunk vacogott.
“Két nagy rumot kérünk,” mondtuk a csaposnak.
A kapucnikat lehúztuk. A csapos felkiáltott:
“Hát honnan jöttek, nézzenek a tükörbe az Istenért.”
Két fekete pofájú grafitos arc nézett vissza, mint a kéményseprők, csak a szemünk fehérje világított. Akkortájt a honvédesek a hajók fenekét grafitozták, hogy jól menjen flautéban. Mondtuk is, hogy: “Hogy hasijja”.
(Fénykép nincs, senki nem állt a pislogón akkor fényképezni)
Kikötői jelenet
Mint ahogy Dazsi barátom mondta, egy jó kép többet mond, mint ezer szó. Nekem a kedvenc Földvàri kikötői képem, egy ismeretlen magyar foto-művész által készítet alábbi felvétel. Ez a kompozíció a holland festőiskola olajfestményeivel is versenyezhetne.
A versenyről (Balatonfüred?) a kalóz, snipe és a sztár hajó osztály nagyobb része vászon alatt már hazajött és kikötött. A sztárokban még egy személy (?) munkálkodik. A vásznak lebegnek (száradnak) a gyenge fuvallatban. (Kishajók vásznai a telepen, füvön száradnak, ezért nem láthatok). Egy 22-Jolle a denevér szárnyait mutogatja, valami szakszervezeti ülés van a fedélzetén. A kikötői nézők elfoglaltàk az indító tornyot (jobb kézre) és csodálják a Huba motoros által haza húzott további versenyhajók szórakoztató fellépését.
Az egyik mérnöki ezermester barátunk (sajnos a neve nekem ma már nem ismerős) kigondolt egy vontatási metódust, 2-200 vitorlás hajó részére. Minden hajó kapott, és hordozta a fedélzet alatt magával, egy 2. méteres drótkötéldarabot, a végein egy-egy hurokkal. Ez a hurok és a hozzávaló shekli biztosította az összekötetést a vontával. Mint előbb említettem, az ötlet nagyon jó volt. Még a mai napig sem tudom, hogy honnan kaptuk az utánpótlását annak a nagyszámban a Balaton fenekére vándorolt sheklinek és drótkötélnek.
A nézőközönség részére (itt sajnos a vonta elég mesze áll a kikötőtől) a kellemes párbeszédek és utasítások tettek mindig egy maradandó benyomást. Erre a legjobb alkalom akkor nyílt, amikor valaki túl gyorsan felhúzta a vásznat és megpróbálta a szomszéd hajókat, ismeretlen irányba a vízen magával vonszolni.
Egy vasárnap reggel
1953 nyarán utazhatott az első vitorlás válogatott külföldre, a lengyelországi Sopot-ba Iván vezetésével. Távollétében – mint szakosztályvezető helyettes én vezettem a telepet s én voltam a “felelős.”
Ezen a vasárnapon, Füreden volt verseny és a kormányosokkal úgy határoztunk, hogy kora reggel vitorlázunk át, de ha szükséges majd vontával megyünk. Kristály tiszta időben, friss széllel elindult a flotta. Nagy Zolit, a Huba kormányosát arra kértem, hogy hátul “söpörjön” és segítsen, ha valaki lemarad. Én második sztáromat “Pegazus”-t vittem és Molo (Molitor Sàndor) volt a legénységem.
Mi sztárosok mentünk a nagyhajók után s már a tihanyi halászok tanyájánál futottunk – ahonnan jól látni már Füredet – amikor azt láttam, hogy az előttünk futó nagy hajók, a 6R, Aurora és a 30-asok lefeküdtek a vízen. A tiszta napsütésben egy éktelen szélvihar csapott le a Balatonra. A mellettünk haladó Snipe rögtön borult és mi Moloval, Kelecsényi Zolit és legénységet húztuk elsőnek partra. Aztán hajrá visszafelé megkeresni a Hubát.
A tihanyi komp kikötőjében végre megtaláltuk. (Itt történt közben, hogy Korbuly Luri felborult Fababával, de nem csak felborult, hanem valahogy alá is szorult. Szerencsére időben kihúzták.)
A sztárt Molora bízva Telegdy Pistával átugrottunk a Hubába és rohantunk menteni a kishajósokat, akik majdnem mind a felső Balatonon navigáltak illetve akkor már kapaszkodtak felborult hajójukba. Ha jól emlékszem csak két kalóz úszta meg, Bókay Andy és Bókay Zsuzsi. Mindketten kidobták a vízre árbocukat és a lábdeszkákon, fekve verődtek ki a zamárdi partra. Ez volt az az alkalom, amikor Lenkey Maryll megtudta borulás után legénységétől, Jáko Judittól, hogy Judit nem tud úszni.
Vissza Földvárra, és teherautóval folytattuk egész délután a kishajósok összeszedését. Azt hiszem Kozma Ottó volt az utolsó, akit megtaláltunk, mert valahogy ők kerültek legmesszebbre Újhely fele. Aztán a hajók is lassan visszakerültek Földvárra.
De a fontos az volt, hogy mindenki élt dacára annak, hogy mentő-öv vagy mellény ismeretlen volt a HSE-ben.
(az első rész itt!, a második rész itt!, a harmadik rész itt!, a negyedik rész ITT!)
FOLYTATJUK!
