Sorozatban közöljük azt a svájcból kapott kitűnő anyagot, amely elsősorban a Spartacushoz kötődő történeteket mesél el; de sokat elárul az 1950-es évek magyar történelméről és társadalmi viszonyairól is. A szöveget változtatás nélkül közöljük. A szerző Besse Lajos (Lulu), aki több egykori vitorlázótárásának visszaemlékezéseit is közli. A történetekben jónéhány (egykori) vitorlázó neve is előkerül. Köszönet a szerzőnek, és azoknak, akik az anyag közlését lehetővé tették.
Hihetetlen történetek - Epizódok a balatoni vitorlás életből -1950-1956 (III. rész)
(az első rész itt!, a második rész itt!)
Versenyek és versenyzők
Mit kell tudni
(Ha nem is tudtuk, de később észrevettük) Mint minden nagyobb európai vízre (Balaton, Földközi-tenger, stb.) általában jellemző, hogy egyenletes szép szél, nagyon ritkán van. Vagy dög flaute, vagy bazi döher uralkodik. Ha véletlenül kellemes szelecske uralkodott, akkor legalább állandóan forgott, mint az óra mutatója.
A versenyek alatt mindenki nagyon el volt foglalva. Erős szélben saját magával, gyönge szélben a közelben lévő versenytársak megfigyelésével. A flaute technika minden hajó osztályban, tulajdon képen, a Balatonon kezdődött és finomult ki. Ma már az egész világra elterjedt. (A surf versenyzők legalább olyan eredménnyel eveznek a vásznaikkal a langyos levegőben, mint a Balatoni szaktársaik.) Például: az O-Jolle osztály 0-Bft. szélerőben vagy az alatt, a sportoló percenkit halzolt, a "kétüléses" kishajók a merítő lapáttal evezve hozták a Balaton vizét, mosták magukat és a fedélzetet és egy-pár méterrel előrébb kerültek a tükörfényes vízen. (Mindenki őszinte csodálatára). Az egyik kedves Balatoni barátom és későbbi a magyar olimpiai keret tagja (neve közlésére még nem kaptam meg az engedélyt), a Sztár osztályban, úszva vizsgálta a hajója fenekét és távolította el a hinarakat a tökéről (kiel) versenyközben (és taszigálta előre a saját hajóját).
Viharélmény
Dr. Szabó József kiváló vitorlázóból lett fotóművésznek a HAJÓ című magazin 1999 áprilisában megjelent 45. számában Híres történetek: VIHAROK A BALATONON írása szerint 1956. augusztus 2-án történt az az esemény, melyet csak a bajnoksági vihar-ként emlegettek évtizedekig. Az emlékezetes vihar azonban Hajdu Pisti és szerintem is 1954-ben volt. A bajnokság Füreden már több napja tartott, gyenge szeles, meleg augusztusi napok voltak
Az emlékezetes verseny is napsütésben, gyenge szélben indult. Kora délután Aszófő felől felhősödés kezdődött, mely lassan kúszott előre. Egy idő után a napot is eltakarta, egyre sötétebb felhők jelentek meg a hegyek fölött. Láttuk, hogy vihar lesz, de hát verseny volt, így mindenki ment tovább. A mezőny egy része már befejezte a versenyt. Én a 10-es számot viselő Csatár nevű (később Szárcsa névre keresztelt) szalonka (snipe) típusú hajóban manschaftoltam, melynek Besse Lajos (Lulu) volt a kormányosa.
Az aszófői, tihanyi sötétségből szürke-fehér hömpölygő porfelhő vágott le a vízre és fehér csíkként rohant felénk. Amikor azt láttuk, hogy az IYNX zsűrihajó árboca lefekszik a vízre, a nagyvitorlát pillanatok alatt letéptük. Előbb az orrvitorlával próbálkoztunk félszélben a part felé tartani. Amint a nyomás elérte a hajókat - kalózokat, dingiket, szalonkákat -, többségük azonnal felborult. Voltak olyanok, akik még időben leszedték a vitorlát, azokat az árboc döntötte be.
Mulatságos látvány volt, amikor a felborult hajó grafitos faggyúval kezelt fenekén, a hullámzó vízen ide-oda csúszkáló legénység (pl. Binder Pityori - Dániel Viktor) már félig feketén, enyhe égési sebekkel a hasukon, görcsösen kapaszkodva küszködött a fennmaradásért.
Mi nem borultunk fel, de az orrvitorlát is elég hamar le kellet szedni, és le akartunk horgonyozni. Én a szokásos módon ledobtam a horgonyt, azonban a hajó tovább sodródott a víz felé. Mivel nem akartunk elsűlyedni, egyet tehettünk: irányt vettünk a déli part felé.
A felborult hajók legénységének mentésében minden nagyobb viharálló motoros részt vett. A Csobánc, a Huba, egy akkor elkészült motoros halászhajó és folyamőrségnek az itt gyakorlatozó, a Dunáról lehozott két hajója. A levegő nagyon gyorsan 14-15 fokra lehűlt, a szél 100 km/óránál erősebben fujt, bizony komolyan fáztunk. A vihar a mezőnnyel nagyon hamar végzett, 42 hajó borult föl rövid idő alatt, és mindössze 12 maradt lábon.
Két hajó, mindkettő szalonka (snipe) vászon nélkül csak árboccal, állandóan merve a vizet átutazott a déli partra. Az egyik hajóban Lulu és én, a másikban Kozma Ottó és Hajdú Pisti utazott.
Ez az utazás egy életre rögződött bennem. A verseny színhelye, a felborult hajók hamar eltűntek a szemünk elöl, egyrészt, mert teljesen besötétült, másrészt meg motorcsónak sebességével száguldott a hajó, glejtolva a több méteres hullámokon. A kilátástalan helyzetben egymást bátorítottuk, azzal, hogy „ne nézz hátra, jön a farkas”. A félelmetes út alatt mással nem találkoztunk, csak a folyamőrség motorosa közelített meg bennünket, de látták, hogy velünk nincs nagyobb baj, igyekeztek a saját bőrüket menteni.
Ezután már csak dideregtünk és imádkoztunk. Lulu igyekezett a hullámokkal szinkronban tartani a hajót, én meg, megállás nélkül mertem a vizet. Annak oka, hogy nem sűlyedtünk el, elsősorban a szalonka hajótest nagyrészt fedett dekkjének lehetett köszönni. (Ezt bizonyítja az is, hogy még egy másik szalonkának sikerült eljutnia Zamárdiba.)
A száguldást egyszer csak egy hatalmas rántás szakította meg, a hajó keresztbe fordult és pillanatokon belül megtelt vízzel, felborult. Mi igyekeztünk két oldalról a hajóba kapaszkodva felállítani, és a szanaszét úszó cuccokat a hajóba visszagyömöszölni. Igen jól esett a hideg levegőhöz képest meleg Balatonban úszkálni, az igazi megkönnyebbülést pedig az hozta, amikor egyikünk lába a tó fenekébe ütközött. Ekkor derült ki, hogy a horgonyunk végig szántotta a tavat, mígnem a marásban fennakadt, amikor is a hajó orrát a kötél visszafogta, és ezért fordult keresztbe a hajó.
A part még ekkor sem látszott, de már a félelem, a vacogás elmúlt. Igyekeztünk a vízzel teli hajót állva tartva, a part felé irányítani. Nem sokára feltűnt Zamárdi partja, melyen a partközelben kihorgonyoztuk a hajót és a vitorlákat, meg még amit megtudtunk menteni partra vittünk. Ázottan, a vitorlákkal a honunk alatt kimentünk az országútra, hogy autóstoppal eljussunk Földvárra. Egy fekete, halálfejes zászlót lobogtató katonai teherautó (valószínűleg lőszert szállított) megszánt bennünket és felszedett és elvitt Földvárra.
Szörnyű látvány fogadott a Földvári kikötőben. A „csigaház” tetejét a vihar leszakította, a kikötőben lehorgonyzott hajók felborulva, mintha tengeri csata utáni állapot lett volna. A szél lassan lecsendesedett, megindult a személyhajó forgalom is, így mi a menetrendi hajóval visszamentünk Füredre, ahol az akkor Honvéd üdülőként működő (1956 után a szovjetek vették birtokba) a Vaszary villában a vacsoránál Iván értékelte az eseményeket, szerencsére emberéletben nem esett kár, pedig ekkor még a mentőmellény nálunk ismeretlen volt.
Másnap teljes szélcsend, napsütés, mintha előző nap semmi sem történt vo1na, csak a felborult, megtépázott hajók mentése,. rendbetétele emlékeztetett az elmúlt nap eseményeire. Expedíció ment Zamárdiba a partra vetett padlódeszkák, pádlik, melegítők stb. összeszedésére és az ott horgonyzott szalonka visszaszállítására.
Hajók
Hogy ki milyen hajóban versenyzett (1950-56, a népi-demokrácia alatt), az nagyjában a sors kezén (?) és Iván különleges előérzésén múlott. HSE hajók származása (elkobzott, lopott, kitulajdonított, a háború alatt elsüllyedt, de megint úszó képesé vált, a telepen barkácsolt, stb.) a mi korosztályunkban nem volt közkincs.
Ma már úgyis csak két hajóról beszél a Balatoni vitorlás történelem: Huba és a Hungária.
Hajóosztályok; Mielőtt a Finn-Dinghy egy rajzasztalon megszületett, az O-Jolle volt a szellemileg magasra törekvő egyéneknek, költőknek, zenészeknek, íróknak, festőművészek és feltalálóknak a hajóosztálya. Gyenge szélben az egyszál vászon kezelése elég időt hagyott, a gondolatok elmélyítésére. Egyik ilyen vitorlázó volt Kovács Béla a Balatonon, akivel verseny-elött, verseny-utàn szívesen és legtöbbször hosszasan beszélgettem a világ (tudományos) folyásáról. Két alapvető felfedezése megmaradt az én anyagtárolómban még máig.
* Mind a ketten viseltünk egy elegáns sapkát a vitorlázásnál a napsugarak (UV) elhárítására. Az ő sapkájába egy smirgli-papír volt belülről bedolgozva, mint UV szűrő. Sajnos 1956 után már nem találkoztam vele, így nem tudom, hogy ez az UV-szűrős berendezés, tényleg jobban hatott az agyvelő és a hajgyökerek védelmére.
* A második találmánya, a ragasztott és nem varrógéppel készült vitorla. Ez viszont a mai verseny vitorlák előállítási világ szabványa lett. Egyszer egy Füredi verseny előtt, feltűnt egy hajó érdekes barna színű vitorlával. A vitorlák színe (fehér) a honvédesek között úgy is ritkaság számba ment, mert közülünk sokan, a vitorlákat túl röviden szárították, amire a penész szürke színnel válaszolt. A gyenge szélben Kovács Béla O-Jolléja lassan kikötött, és a kíváncsi kikötői nézők azonnal kérdéseket adtak fel neki. Milyen vászon ez, az eddig soha nem látott alkotás? Kovács Béla barátunk, kicsit talán élvezve is a helyzetet, elmesélte, hogy ezt a vásznat a légáramlás optimálása miatt, pakolópapírból szabta, és csirizzel ragasztotta egy pár óra alatt össze. Egy héttel később találkoztam vele Tihany közelében a vízen. Megint flaute volt és ő buzgón evezett. Mondom, mi van hova sietsz? Nem sietek Lulukám, de előbb egy rövid esőben szét esett a ragasztásom. Azóta sem láttam a hajóját még egyszer a papír vitorlával versenyezni. 
Vitorlavászon; Az egyik szezonban Iván (Gizi feláldozó segítségével!) kitalálta, hogy a vitorlaszabás a vászon vitorláknál, aránylag egy pofon egyszerű (!!!) munka. Egy nagyobb padló terület a szabásra, és egy szorgalmas varrógépre (Gizus) van csak szükség. Hogy ki és hol szerezte be (lopta) a göngyöleg vásznakat azt màr csak ő tudja. Én szerencsére nem voltam a kitüntetek (büntetettek) között, akik ezekkel a szép, új, fehér vásznakkal a versenyeken próbálkoztak.
A vászonnak nem csak a versenyen volt döntő szerepe. Fűrésszel (Jutasi István) együtt, a nap (és az almabor) lemenete után a versenyt megelőző éjszakán szoktunk átvitorlázni a versenyek színhelyére. (hál Isten, a legtöbb verseny Földváron, vagy Füreden volt rendezve). A legtöbb almabort és türelmet a Balatonfüzföi verseny igényelte. Elsősorban elég mesze volt Földvártól, azon kívül kicsit primitív, nádasba vert fadeszkás halász stégnél csak három vagy négy hely volt, ha egyáltalában az odaálláshoz fent tartva.
Az egyik ilyen emlékként megőrzött utazásnál, Tihany után az esti sötétben egy mondhatnánk a szokottnál erősebb fuvallat kapta el azt a négy-öt Honvédes hajót, akik a Balaton közepén, Fűzfő felé voltak útban. Az ég egyre sötétebb lett és, hogy mi jobban lássunk, a Jó Isten bekapcsolt tízesével, egy pár villámot. Miután elfelejtettük ezt idejében megköszönni megnyitotta az ég csatornáit is részünkre. Így mi, ugyan gyorsabban, de tökig vizesen futottunk be, hely hiányában, a kikötő melletti nádasba. Ledobtuk a horgonyt és készültünk az ágyazásra. Snipe, mint egy úri verseny-osztály, két nagyvászonnal és két orrvitorlával volt mindig menetben. (A vásznakat ugyanis nem lehetet reffelni, hanem csak cserélgetni.)
A gyenge szeles felszerelés, mint száraz matrac, alánk, a nedves viharvásznak, pedig mint sátortető, fölénk kerültek A viharvásznak reggelig megint használhatóak lettek, mert volt bizony ràjuk, amint látható megint szükség.
Nagy szerencsénk volt, hogy erősebben fújt a szél. Balatonfűzfő a kémiai gyárával (műtrágya és lőszer) egy a Balaton környékén ismert, de majdnem kibírhatatlan büdös sarka volt.
Nagyhajók, nagy (többcsillagos) emberek, kishajók, kis emberek
Tisztelettel jelentkezem a létszámellenőrzésen, Kőkúti Dénes vagyok, de a Dini talán ismerősebben hangzik. 1949-ben (vagy talán 50-ben?) léptem át először a földvári telep kapuján, egy – azt hiszem hamar elfeledett – Sziemeiszter nevű törzsőrmester jóvoltából, aki katonáéknál feljebbvalóm volt, ennél fogva nálam sokkal okosabb. Meglátott nálam egy fényképet, amelyen Dizsi bácsi (dr. Horváth Boldizsár) Addio-ján feszítettem (ki tudja már, hogyan kerültem oda…?) és mivel nem csak okos, de rendes ember is volt, (mármint a törzsőrmester) megkérdezte, akarok e katonaként is vitorlázni? Nem fogjátok elhinni: akartam…
A következő hétvégén már a telepen parádéztam, kaptam Ivántól egy öreg kalózt, majd egy hét múlva egy legénységet is, akinek a nevét az óta sem tudom, és akiről azt hittem, hogy derékba töri nagy ívű katonai karrieremet. Történt ugyanis, hogy első közös versenyünk egy Földvár – Keszthelyi túraverseny volt, igen kemény szélben. (Akkoriban ezen a távon kishajók is indultak) Az én mancsaftomnak már a harmadik hullám láttán elment a kedve az egésztől, minden áron ki akart szállni a buliból, én meg először finoman, később kicsit keményebben ellenkeztem vele. Röviden: Keszthelyen már nem voltunk beszélő viszonyban. Visszaúton (vontában) még egyetlen mondatra méltatott, mondván: „keressen magának másik marhát ehhez az őrültséghez…” Én meg bizalmamba fogadva őt elárultam neki, hogy idefele jövet már Szárszónál ez volt a tervem… Szóval: szerettük egymást…
Visszaérve Földvárra a hajót azért még lemosattam vele, majd elballagtunk átöltözni és csak a hazaindulás előtti eligazításon, találkoztunk újra. Aki volt katona, el tudja képzelni, milyen arcot vágtam újonci eleganciámban, amikor megláttam emberemet két őrnagyi vállap alatt…! De a tiszt elvtárs valószínűleg méltányolta, hogy még idejében megutáltattam vele a vizet és nem bántott (ezt bizonyítja, hogy töretlen katonai pályafutásom alatt egészen az őrvezetőségig (!) vittem) bár elnézésére állítólag Dolesch Iván hathatós közbenjárására is szükség volt.
Hát így indult a dolog, de a folytatás már lényegesen kellemesebbnek bizonyult. Miután a kalóz kikorhadt alólam, a legendás 6R-re, a Hungáriára kerültem, Szentkúthy „Kutya”, majd később Benedek Tóni voltak a kormányosok. Néhány szezon után, amikor a drága Konrád Ádi (Menő) átszállt a csillaghajóba, Iván – az Isten tudja miért – felajánlotta nekem az AURÓRA (csupa nagybetűvel) nevű 50-es cirkálót. A téli palota (csupa kicsivel) megostromlásában ugyan nem vettünk részt, de nyertünk vele két Magyar Bajnokságot. (Igaz, csak a lenézett nagyhajós kategóriában, de mégis…) Szeretném felsorolni a válogatott (Iván által válogatott) társulatot: Dániel Viktor (Dani), Ferenczy Emil (Emilke), Hofmann Ervin (Hofi, vele utoljára sajnos a temetésén találkozhattunk) és Lajta Laci (Laci bácsi) voltak a „törzsgárda”, de akadtak még többen, akik be-be ugrottak kisegíteni. Laci bácsiról meg kell említeni, hogy eleinte nagyon katona volt, alezredesi rendfokozata még magázódásra is késztette, de volt nekünk egy Hofink, aki erős meggyőződésből mindenkinek, aki a telepen rendfokozattal mutatkozott be, egy sarzsival magasabbat mondott a kézfogás mellé. (Ő maga akkor híradós őrmesterként erősítette a néphadsereget.) Nos, ez a Hofmann „ezredes” – aki bennünket nyilvánosan (!) tegezett, (sőt, vissza is tegeztük…!) gondolkodóba ejtette Lacit, aki egy szép napon aztán felajánlotta a pertut valamennyiünknek. Meg kell jegyezzem, néhány hét múlva remekül beilleszkedett a társaságba és hosszú ideig bizonyult jó barátnak. Sajnos nem tudom, mi lehet vele?
Pályafutásomat a Honvédban (Spartacus, Művész, közben egy kicsit Fradi) az Aurorán is fejeztem be, majd néhány évig a Velencei tavon vitorlás táborvezetősdit is játszottam. De ez már egy másik történet.
Nem tudom, hogy e néhány mondat illeszkedik-e a tervezett Hihetetlen történetek című meséskönyvbe, de talán jó lenne, ha a „nagyhajókról” is esne néhány szó benne. Hiszen a Béke (Haán Bandi, Kiss Laci, Mirgai Laci), a Vörös Zászló (Zombory Tomi), a Hungária (Szentkuty Kutya, Benedek Tóni) és az Auróra (Konrád Ádi és jómagam) vezényletével és sokak közreműködésével, ha talán csak kicsit is, de azért hozzájárult közös életünk - számomra legalábbis - legszebb szakaszának meseszerűségéhez.
Most pedig megyek összehajtogatni a vitorlákat, hogy utazás előtt majd rendben tehessem őket a polcra.
Különböző SZALAGOK és más 50 éves történetek
Emlékezetem szerint (és azt hiszem jól emlékszem) valóban minden második évben volt "Fehér szalag" melynek útvonala Földvár - Siófok - Füred - Földvár volt. A "Kék szalag" ugyebár Füred - Kenese - Keszthely - Füred (a nem fehérszalagos években) és persze a Földvár - Keszthely minden évben. Ez eleinte - nem tudom meddig - csak az oda útra korlátozódott (Vissza általában vontában mentünk) később - egy darabig - volt egy vissza futam is. Lehet, hogy ezt csak egyszer játszottuk, de számomra azért maradt emlékezetes, mert az első helyünket abszolút amatőr módon b...tam el. Csak az érdekesség kedvéért: addig vitorlázgattam a célvonallal párhuzamosan, amíg a mögöttünk jövök (Bydeskuthy Laci a még a mienknél (AURORA) is szebb nevet viselő Vörös Csillag nevű hajójával)) eléggé el nem ítélhető módon a vonal másik végén befutott. Hát így...
De ha már találkoztunk, eszembe jutott egy aranyos történet: helyszín a füredi kikötő, gyönyörű nyári délután, bajnokság előtti hangulat. Horgonyon álltunk, mellettünk a Béke nevű harmincas, Kiss Lacival és Mirgay Lacival a fedélzeten. (A harmadik azt hiszem Hermann János bácsi volt). A dologhoz tudni kell, hogy egy íratlan szabály szerint a vízben lelt dolgok, vagy azok ellenértéke a megtalálót illetik. Nos, Béké-éknél óriási izgalom tört ki, fürdés közben ugyanis - ahogy diszkréten megsúgták nekünk - találtak a fenéken egy szép, nagy horgonyt és azt igyekeztek a fedélzetre menteni. A feladat nem volt könnyű, egy 10 - 15 kilós beszakadt macskát a 3 méteres vízből és iszapból kihalászni bizony embert próbáló dolog...
Úgy egy óra kemény melóval sikerült nekik a manőver, a zsákmányt feltették a dekkre és a becsülettel végzett munka örömével - no meg a jó néhány Forint reményével - vacsorához láttak. A falatozást csak az zavarta meg, hogy a hajó közben elkezdett Tihany felé "szántani" mire a kapitány kiadta a parancsot a macska felhúzására és "tisztességes" ledobására. Mirgay Laci megragadta a láncot és húzta, húzta és egyre gyanakvóbb arccal, húzta...Hogy rövidre fogjam, óriási látvány volt az arcuk, amikor rádöbbentek, hogy a horgonyláncuk végéről bizony a "talált" horgony röhög rájuk. (Dini)
FOLYTATJUK!
